„Biharmegye hivatását férfiasan emeljük…”
Rómer Flóris nagyváradi évei
Összeállította Balla Tünde és Lakatos Attila,
Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, 2015.
Kedves Vendégeink,
a következő néhány percben jól kézbe simuló, olvasásra ösztönző, áttekinthető, ízléses kötetről szólnék néhány szót. Ezt a könyvet nagyváradi kollégáinknak, Lakatos Attilának és Balla Tündének köszönhetjük: Rómer Flóris életének kevéssé kutatott és ismert korszakáról, nagyváradi éveiről szól. A könyv a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség kiadványaként látott napvilágot — örvendetes gyümölcsként annak a Rómerhez méltó gondoskodásnak, amellyel a püspökség az utóbbi években Várad szellemi örökségét felkarolja. 
A könyv hiánypótló, mert miként arra a szerzők is utalnak, Rómer életének ezzel az utolsó korszakával végképp nagyon keveset foglalkozott a kutatás, egyfajta leszállóágnak tekintették, jóllehet ez volt a második leghosszabb olyan periódus, amelyet a tudós egy helyen megszakítás nélkül eltöltött.
Mint köztudott, Rómer Flóris a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának őreként, egyetemi tanárként pályája csúcsán kapta meg 1877. novemberében váradi irodalmi kanonoki kinevezését. Egy egyszerű életrajzi esemény, amelyet mégis oly nehéz, szinte lehetetlen pontosan megértenünk. Akár még logikusnak, magától értetődőnek is tűnhet — és tűnt is — egy tudós pap pályájának végén, a megérdemelt jutalom a gazdag váradi püspökség kebelében. Végre az egyház is kinyújtja kezét tékozló fia felé — gondolhatnánk. Anyagi otium a tudós lét negotiumához. Mint ahogyan pályatársa és barátja, Ipolyi Arnold is egri kanonokként gondolhatott csak műkincsek vásárlására. Egyszerű plébánosként, Zohoron, amikor az odalátogató Rómert is beojtotta a régi cserepek és a harangisme szeretetével 1860-ban, szegény volt, mint a templom egere, és világok választották el a német Kunstagensektől.
Lakatos Attila és Balla Tünde könyvében a teljes Rómer-életrajz tömör összefoglalása után, a második fejezetben (címe: Rómer Flóris nagyváradi kanonoki kinevezése) fogalmazódik meg az alaptétel — bizonyos értelemben új eredmény: Rómer számara Várad, a kanonoki kinevezés nem megtiszteltetés, hanem száműzetés volt. Rómert félretették. (A „miért” és a „hogyan” a könyvben olvasható.”) Ez az a legfontosabb megállapítás, amelyre a kötet összes többi fejezete, eredménye épül, ez határozza meg az egész narratíváját. Ugyanis bevonja a küzdelem motívumát az értelmezésbe. Az elért eredmények már nem jutalomjátékként értelmezendők, könnyed ujjgyakorlatként, levezetésként, ami természetesen, magától árad, hanem az „és mégis…” nekifeszülése alapján. Egészen más perspektíva ez. Mint Ovidius Tomiban — gondolhatnánk. Mint Ovidius Tomiban? Ez az a pont, ahol Rómer függetlenítette magát a fortuna és a fátum okozta körülmények nehézségeitől, és máshogy döntött. Nem sírta el Ovidius könnyeit a száműzetés felett, hanem inkább Robinson Crusoe-ként újra felépítette saját világát.
A kötet rövid terjedelme ellenére a maga teljességében próbál ízelítőt adni Rómer igazán sokoldalú váradi tevékenységéről. A 3. fejezet a váradi új székesegyház és a püspöki palota nagytermének kifestéséről szól, melynek folyamatában Rómer katalizátor-szerepet játszott. A hűséges barát és munkatárs, Stornó Ferenc kedvelt veleméri motívumait Váradra is elvitte. (A Rómer Emlékév alkalmából megjelent könyvek egyébként pompásan kiegészítik egymást: az MTA Művészettörténeti Intézetének Mikó Árpád által szerkesztett konferenciakötetében olvasható Kerny Terézia előadása — Mikó Árpád gondozásában — a rimajánosi templom szintén Rómer kezdeményezésére és Stornó által a veleméri freskók stílusában megvalósított kifestéséről.)
A következő fejezetben az 1878-as nagyváradi országos régészeti, történelmi és iparműtörténeti kiállításról olvashatunk, egy világraszóló eseményről, amelynek pompás megszervezése érdekében Rómer az egész múzeumi szakmát mozgósította, köztük nagy országos és kisebb vidéki múzeumokat is. Miként a szerzők rámutatnak, az igazi újdonság nem a tárgyak mennyisége volt, amelyek több, mint 50 tárlót töltöttek meg, hanem az a komplex mód, ahogyan Rómer az egész program népszerűsítését megszervezte. Rendkívül modern módon tette ezt. Nem csupán rendszeres vezetéseket tartott a 4 hétig nyitva tartó kiállításon, hanem egy teljes hónapra leköltöztette Váradra a magyar régészettudomány színe javát (Hampel Józsefet, a két Pulszkyt stb.), és a híres tudósok előadássorozatokat tartottak a váradi érdeklődő közönségnek. Részrehajlásból és érintettség okán nem hagyhatom szó nélkül a fővárosból kölcsönkért öt corvin-kódexet mint a kiállítás főszereplőit s Rómer díszelőadását, amelyet kedvenc témájáról, Hunyadi Mátyás könyvtáráról tartott. Ennek ellenére a ragyogó sikerű kiállításnak és tudományos eseménynek nem volt közvetlen hatása Nagyvárad múzeumi közéletére, az sajnálatos módon nem élénkült meg tőle. Egyelőre. A szerzők nagyon szemléletesen mutatják be azt a folyamatot, ahogy Rómer szisztematikus munkával, a helyi társadalom valamennyi rétegébe beépülve belülről „erjesztett”, egy idő után már nem messziről jött papként, hanem köztiszteletben álló váradi polgárként buzdított a közművelődésre. (Belépett például a Szépítési Egyletbe, a Szabadelvű Pártba vagy a Polgári Lövészegyletbe is. Ez utóbbi a nehezen megszólítható, legpasszívabb, idősebb korosztályt tömörítette, de megmozgatta saját kanonoktársait is.) Mindez 1885-ben a Nagyváradi és Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egyletnek és múzeumának sikeres újjászervezéséhez vezetett.
Közben folyamatosan végezte saját régészeti kutatásai helyi és országos, sőt nemzetközi szinten egyaránt. Folytatta Bihar megyei terepbejárásait, feltett szándéka volt Bihart ugyanúgy megismerni, mint akár a Bakonyt. (Leginkább a nyár végétől nyár elejéig tartó sártenger akadályozta ebben.) Gazdag, kiadásra szánt útinaplója sajnos nem jelent még, és el is veszett, csupán töredékeit publikálhatta a Déri Múzeum Régésze, Sz. Máthé Márta. És 1883-ban kezdődött el a nagy esemény, a váradi vár feltárása. Rómer szerzett anyagi támogatást hozzá. A vár belső, ötszögű épületét már 1880-ban elkezdték részlegesen lebontani és újraépíteni, és a nyugati, fejedelemség kori szárny belső falánál rábukkantak a középkori váradi székesegyház fő kapuzatára. A 83-ban induló ásatások során találták meg Andrea Scolari (1409–1426) és Thurzó Zsigmond püspökök faragott sírköveit is.
Azt hiszem, nem szükséges tovább ecsetelnem sem a kötet, sem pedig Rómer váradi működésének gazdagságát. Fogható volt ez a pezsgés ahhoz, amelyet az olyannyira tisztelt nagy előd, Vitéz János keltett itt a maga váradi püspöksége idején 1445 és 1465 között? Talán. Szándékaiban, törekvéseiben mindenképp.
Ha nézőpontváltással kezdtük, zárjuk is nézőpontváltással. Lehetséges, hogy valahol valakik úgy gondolták, hogy Rómert ily módon félretehetik, parkolópályára állíthatják. De akár Ipolyira is gondolhatunk és mindazokra a nagyokra, akiknek a Pontus partjára kellett száműzetésbe vonulniuk. Büntetésként. Tétlenségre kárhoztatva. Ez azonban nem így volt igaz. Valójában ezek a tudósok?/emberek?/papok? készen álltak arra, megszerezték a képesítést arra, hogy misszióba induljanak. Már nem volt szükségük a fővárosi közeg, a tudományos közéleti háló megtartó erejére, sem arra, hogy ennek segítségével definiálják magukat, ez a háló csináljon belőlük tudóst. Egymaguk, segítség nélkül is képesek voltak tudományt, kutatást, mozgást, szellemi erőteret teremteni. Megértek rá, méltóvá váltak arra, hogy misszióba, a magyar vidék dél-amerikai dzsungelébe induljanak …
… ha ugyan a Boldog Váradot szabad valaha is missziós területnek neveznünk. Ez a város a második lépcsőfok volt, közvetlenül a főváros után, szellemi áramlatokat befogadó, transzformáló és tovább disztribuáló csomópont, állomás, az elitkultúra szelíd pihenőhelye. Biztos otthona a Körösparti Múzsáknak.
Ezekkel a szavakkal ajánlom figyelmükbe Lakatos Attila és Balla Tünde könyvét, amely az adatok gazdagsága mellett a források gazdagságára is rávilágít, és kijelöli azokat az utakat, amelyeken a tárgy iránt érdeklődők haladhatnak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Zsupán Edina
(A könyvismertetés elhangzott a Rómer Emlékévben megjelent kiadványok bemutatóján a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2016. június 15-én.)
